Életem egyik legszarabb éjszakája volt, de tényleg. Émelygek, fáj a gyomrom, nem tudok aludni, egész este forgolódok. Téli menedékhelyen vagyunk, se mosdás, se fürdés, se semmi. Ilyen körülmények között kell aludnom egy csapat idegen között. Sokszor megbánom hogy kijöttem ide... Nagy szívás az egész.

Reggel alig megy a felkelés, a többiek csúcstámadnak, én leereszkedek, mert erőm az semmi. Ereszkedni nagyon rossz, főleg amikor 1800 méter kell ereszkedni. Az intenzív hegymászások miatt nekem a térdem ment tönkre, gyomorfájással kiegészítve nem olyan vicces a dolog. Nagy nehezen, szenvedve leérünk, este haza, 6 órát út vissza Pestre.

Felmerül bennem a kérdés, hogy kell-e ez nekem. Már egy ideje magashegyeket mászok, voltam sok helyen. Egy idő után elmúlik a varázslat, a magashegyek varázsa. Ha látsz már 100djára hasonló hegyeket, akkor már nem nézed meg őket, ha nem megszokod. Nekem úgy érzem elmúlt a hype, ami megmarad a gyötrelmes 12 órás kocsiút, fájdalmas ereszkedés, és feljutás a hegyek közé. Ennyi. A jövőben erősen átgondolom hogy megyek-e idén egyáltalán még.