Munkanap.  Otthonról dolgozok, semmi extra. Napközben el kellene intéznem valamit. Van egy kézsérülésem, ami miatt állami egézségügyi szolgáltatást kértem. Fizikoterápiára kell járnom, hogy eltűnjön a sérülés. Múlthéten voltam, megbeszéltem az időpontokat, hogy mikor megyek. Örültem hogy végre el kezdődik.

Ott vagyok első alkalommal, időre. Mondják probléma van. Lejárt a dátuma a beutalónak. Semmi együttérzés, semmi valamiféle együttműködés. Úgy, hogy már előző héten ott jártam, felvettük az időpontokat. Én már lélekben úgy készültem hogy elkezdjük végre, munkaidőben mentem oda a dugóban. Teljes ledöbbenés. 

Nem vagyok kiabálós, se könyörgős, kitéptem a kezéből a papírt a nőnek aztán elszáguldottam. A düh, a kétségbeesést, és  bánat egy keverékét éreztem. Kiszolgáltattot vagyok, a kezemen csuklórögzítő van. Betegként, gyógyulásra várva fordultam az életben egyszer az állami egézségügyhöz, erre megaláznak, nem kezelnek, egy dátumra hivatkozva. Mindez havi 7000 ezer forintért. Tudnom kellene hogy lejárt a beutaló? Sose jártam még ilyen helyen, nem tudom hogy lejár. 

Nagyon rossz érzés. Rendpárti vagyok, valamilyen szinten bízok az államban, annnak az intézményeiben. De most megkaptam tőle a pofánverést. Sérültként elutasítottak, és elzavartak. Nagyon nehéz este elaludni. Este Kimennék sporotlni valami, de vihar van. Fáradt vagyok otthoni teendőkhöz. Ki vagyok égve, éjszaka egyedül próbálok elaludni. De a történtek nem hagynak nyugodni. Az ilyen traumákat nehéz feldolgozni ha nem tudsz elmenekülni a való életből a virtualitásba. Ha el tudsz oda menekülni akkor nem fogsz lefekvés előtt 1 órán ezen nyomorogni. Így hogy nincs virtualitás minden mélyebb, minden cselekedetemnek nagyobb a következménye, a negatívumoknak is. Kemény. 

Tavaly azért hagytam abba a kúrát, mert volt a majdnem halál a darázscsípés miatt. Gyenge voltam hogy feldolgozzam virtualitás, menekülés nélkül.