Nem volt eltervezve. Felkeltem hajnali 5kor. Gyönyörű napfelkelte, a hold még szépen látszódott. Elkezdem. Megint. Tele vagyok kétségekkel, többször elkezdtem már. Többször elbuktam. Egyszer 2 hétig is bírtam, de végül nem sikerült a gyökeres, életmódváltás. 

Több hónapja már, hogy félek a magánytól. Félek hogy nem jár a TV, nem megy szgép. Félek ha egyedül vagyok, mert akkor szembekerülök a legnagyobb félelmemmel. A saját gondolataimmal. Ezek állandóan számon kérnek, mit csináltam, mit kellene csinálnom. Miért ide jutottam?

Ugyanolyan vagyok mint az alkoholista, ő se szereti a józan állapotot, mert akkor a normális gondolatai felkérdezik, és szembesítik a valósággal. Engem is szembesítenek, inkább elmenekülök előlük. Függő lettem. 

Reggel futás a napfelkeltében, napközben mindent megcsinálok amit eddig halasztottam, egész napos gőzmozdonyozás. Este Újpest meccsre megyek ki. Az egész nap sűrű volt, eredményes. Eredményes? 

Este hazaérek, egyedül maradok a sötétben. Életem egyik legrosszabb élménye. Nagyon mélyen vagyok, talán ilyen mélyen sose voltam. Az gyerekkor, ami tele szenvedéllyel, tűzzel, örömmel, és bánattal. Nevetéssel, sírással... Nekem most semmi nincs. Belül halott vagyok. És ezt tudom. Már régóta. Az emberek kerülnek sokszor, mert érzik, nem egy életvidám valaki vagyok, aki ki van békülve önmagával. 

Az évek nem megedzettek, hanem lebontottak. Mint egy giga nagy sziklás, hegymonstrumot, amiből a végén a természet erői egy kis jelentéktelen dombocskát csinálnak. Jelentéktelen vagyok. Az üzleti életbe való beidomulás elvette teljesen az egyéniségemet. Béka poraira. 

31 vagyok, van még jóhiszeműen 30 évem. Fiatalságom oda, a legjobb évek oda. Egyre több a fizikai problémám, társulva ezzel a belül halott állapottal nem túl kellemes. Lassú elmúlás. Tudom ezt, és ezért vagyok manapság nagyon stresszes.

Ezeken a dolgokon gondolkodok, egyedül a sötétben ülök. 12 évess fejjel, arra gondolok hogy nem itt akartam lenni. Nem ide terveztem, hogy itt leszek.  De itt vagyok. A 12 éves énem előtt szégyenkezek hogy ide jutottam. 

Este 21:00.  Előveszem, a futó cipőt, felfújom a focilabdát. És kimegyek magam örömére rugdosni kicsit. A gyerekkor visszahozása. A foci, szenvedély, barátság, harag, örület. Egyedül vagyok a sötétben, a kis pályán. Egyből megérzem a tüzet, az ösztönös érzést, amit az okoz ha megérintem a labdát. Sok év telt el, hosszú, és szar évek. De most megint érzek valamit. Valami boldogságot, ami belülről jön. Hosszú hónapok után talán most vagyok megint olyan állapotban, aki nem halott belülről. Elesek, fájdalom, zúzódás, és horzsolások. Nem számít. Megyek tovább, addig míg nem érzem a lábam, és amikor már alig tudom mozdítani. Vége.  Új céljaim lettek, a céges csapatba bekerülni, focizni. Hívok régi ismerősöket, társakat, hogy játszunk, focizzunk. 

Este még nem tudok aludni. Kimegyek a városba, de egyedül, magányosan ez nem buli. Nem tudok mit csinálni. Nézzem hogy mások a baráti társaságokban eltöltve ülnek, és isznak. Nincs kedvem a városhoz, hazamegyek és elalszok.