Az utolsó mohikán.

A reggel nehezen indult. Tegnap rosszul aludtam el, rettegtem hogy unatkozni fogok, és hogy mit csinálok a hétvégén. Nem volt B-tervem, így féltem a mai szombattól. A reggel ezzel is telt, végül a terepmotorozás mellett döntöttem, a kifulladásig nyomtam. Aztán a futás, kifulladásig. Így második nap már könnyebben ment az 5000 méter, furcsa érzés volt, a végén már már felszabadulva ment... Persze a szenvedés az alap. 

Furcsa hogy diéta, meg így sport mellet se vagyok fáradt valamiért. Semmilyen gyorsítót nem szedek, se energia ital, se kv, se cukros üdítő, se semmi csoki, mégis tele vagyok egész nap energiával. 

Le akarom írni  a változást, ami velem történik, Én nagyon rég nem vagyok magamra büszke, és az utóbbi min 10 évben szerintem már 12-13 éve hogy nem vagyok kibékülve magammal. Utálom magam, nincs önbizalmam. Most ez úgy érzem megváltozik... Talán ma volt a fordulópont. Valami fejlődik belül, egy olyan karakter, karakterkezdemény akire felnézek. És ez önmagam. 

Talán az élet alapja is ez lenne, hogy kibékülve legyünk önmagunkkal, felnézzünk magunkra, büszkék legyünk az önvalónkra. Az utóbbi években gyenge voltam, elnyomtak, és engedtem magam elnyomni. Gyengének tartottam magam, így más igaza után mentem. Mást követtem, nem volt önbizalmam a saját véleményemhez. És ez a gyengeség belülről fakadt, egy önutálatból. Hogyan lehet követni egy olyan embert, akár véleményét figyelembe venni aki utálja önmagát?

Ez a változás nagyon kemény, és régen éreztem ilyet. Más így járni az utcákat, más így éjszaka sétálni a pesti éjszakában. Más motorozni, más autózni a nagyvárosban. Nagyon más. Régebben is voltak sikerélményeim, lány hódítások, hegymászások, pénz, karrier... De azok időlegesek. Azokat úgy értem el hogy nem voltam önmagammal kibékülve. Úgy érzem ez jóval mélyebb, hosszabb távú változás. 

Hirtelen pozitívaban látom a jövőmet, és a sok negatív múltbéli cselekedetemből valahogy egy, igazán pozitív emelkedik ki gondolataim közül. Amikor középiskolába kerültem első évben, azelőtt egész nyáron számítógép előtt ültem. Olyan gyenge fizikai állapotban voltam hogy kb összeroskadtam, és másoknak kellett segíteni engem bevinni az öltőzőben. Az élmény sokkhatás volt, és rá is nyomta a középiskolai éveimre a pecsétet. A szerencsétlenek közé kerültem, a lista aljára a következő években. Eljött a nyári szünet. Én elkezdtem futni járni. Kezdetben csak 800 métert tudtam lefutni. Tisztán emlékszem... Egész nyáron, minden második nap futottam, míg kb szét nem estem. A nyár végére már ment 2000 méter is, lefogytam vagy 10kgot. Az iskolába visszatérve a testneveléstanár tátottszájjal bámult rám. A középiskola végén, amikor elhagytuk az iskolát engem emelt ki hogy mennyit fejlődtem. Hihetetlen jól esett. Az a nyár brutális volt, nagy szenvedés, emlékezetemben benne van keményen most is. Ebből erőt lehet meríteni. Nem vagyok egy kis suttyó hernyó, akit mindenki elnyom örökké. 

Reggel az utolsó mohikán című film utolsó mondata jutott eszembe, én Csingascsjuk, az utolsó mohikán.  Ha egyedül leszek a földön is, aki felhagy a tv, szgép nézéssel, és mindenki más csinálja, én akkor se fogom feladni, és küzdeni fogok a térnyerése ellen, akár szóban, akár írásban, én, az utolsó mohikán.