Szörnyű munkanapom volt. Összezárva egy szűk, sötét szobában egy karrieristával, aki 60 évesen is csak a karrierre, szgépekre, technológiára, innovációra gondol... Mennyire mások vagyunk. Mellesleg beteg is volt kissé, így sikerült elkapnom egy betegségkezdeményt. 

Bezártság, szgép előtt... Unalmas, felszínes beszélgetések, viccek. Erről szól egy munkanap. Felveszed a szereped, aztán állandóan koncentrálsz, és türtőzteted magad hogy nehogy kiess belőle. Sokszor nem sikerül a kontroll... Lelkileg és testileg is megviselt a nap. 

Hazaérve éreztem hogy nagyon gyenge vagyok, és fáradt, sőt talán kissé beteg is. Nem tudom hogy lelkileg, vagy testileg viselt meg joobban az eset. De az biztos hogy megviselt. Megfáztam kissé, muszáj volt pihennem, és feküdnöm egész nap. 

Úgy döntöttem arra koncentrálok hogy ne legyek beteg, így rengeteg C  vitamin, gyümölcs mellett feküdtem a meleg ágyban. Ilyenkor, ha az ember beteg, gyenge, és nem tud kimozdulni, ilyenkor úgy érzem megengedhető a virtuális világokba menekülés. Fájdalom stb.. esetén alkalmazandó lenne minden téren. Ilyenkor a valóság nem tartogat semmit, csak lassú szenvedést, fájdalmat, és tehetetlenséget. Ilyenkor megengedhető hogy elmenjünk kissé lélekben máshová. Társadalomkritikus filmeket néztem, Taxisofőr, Richard Nixon merénylet, illetve egy thriller, Angyalszív. Az első kettő mély benyomást tett rám, és nagyon különleges antikapitalista darabok, és a mostani helyzetemhez erősen passzolnak. Éjszaka szerencsére éreztem hogy a sok pihenés miatt jobban lettem.